Nem is tudom, hogy miként kezdjem ezt az írást. Legjobb lesz, ha a közepébe vágok. Nos, a címben szereplő dolog nem más, mint egy:

Ritka genetikai neurológiai rendellenesség, amelyet a tükrözött mozgás jellemez.

Mi is ez?

A dolgot 1879-ben nevezte el Erlenmeyer. A meghatározás szerint a tükörmozgás egy önkéntelen folyamat. Az adott oldal mozgása enyhén tükröződik az ellentétes oldalon. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogyha mozgatja az ember a balkezének ujjait, akkor a jobbkéz ujjai önkéntelenül szintén mozgásba lendülnek. A probléma jellemzően a felső végtagokat érinti, de tetőtől-talpig jelen lehet. A leglátványosabb a két kézen figyelhető meg a párhuzamos mozgás, de érintheti a lábakat is. Én például nem tudok két különböző ritmust játszani sem a kezeimmel, sem a lábaimmal, de még úgy sem, hogy a bal lábammal más ritmust játszom, mint a jobb kezemmel. A tükörmozgás csecsemőknél és egy ideig a gyerekkorban is megfigyelhető, de általában 10 éves korig elmúlik. Ez teljesen normális, nem rendellenes. Akinél fennál a rendellenesség annál élete végéig kitart a jelenség. Egymillió emberből 1-et érint. A 999999. ember után megszülettem én is, bemartam.

A rendellenesség egyéb elnevezései:

• bimanual synergia
• bimanual synkinesis
• CMM
• congenital mirror movements
• mirror movements

Emlékek

Most, hogy így visszaemlékszem okozott kellemetlenséget gyerekkoromban is tükörmozgásom, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Gondoltam ez van és kész. Volt pár gyerekkori történet, hogy például a szüleim úgy gondolták, hogy próbára teszik zongoraképességemet. Be is írattak egy zongoratanfolyamra, ahol az alapvető elméleti leckék után a gyakorlati résznél gyorsan kibukott a dolog. A tanár szerint alkalmatlan voltam a feladatra, ami nem meglepő, hiszen nem tudtam és most sem tudom a két kezemet teljesen külön kezelni. Szüleim elkönyvelték, hogy nem leszek zeneművész. Nem foglalkoztak a dologgal tovább, mentem öttusázni. Emlékszem pár esetre, amikor valami hosszú esszét kellett írnom kézzel, néha nagyon fájt, sok szünetet kellett tartanom, mire a végére értem. Nem tudtam mi okozz a fájdalmat, azt hittem mindenki így érez, ezért nem is firtattam, nem is kérdezősködtem. Így telt el röpke 15-20 év. Most itt vagyok közelebb a negyvenhez, mint a harminchoz. Szép lassan fény derült a dologra. Mára már tudom, hogy mi ez és, hogy miként lehet vele élni. Nem igényel túl nagy erőfeszítést a dolog, de néha kellemetlen tud lenni.

A gyakorlatban

Olyan tevékenységet, amely mindkét kezet egyedülállóan igényli, nem tudok végezni. Zongorázás, gitározás stb. Érdekes módon a billentyűzeten nagyon gyorsan tudok írni, abban nem akadályoz kicsit sem. A kézzel történő írás a mai napig képes fájdalmat okozni, de ma már tudom miért, így kerülöm az ilyen szituációkat, ha lehetséges. Nehéz elhitetni, hogy tükörmozgásom van. Inkább tűnik egy jó poénnak az egész, mint neurológiai rendellenességnek. A kézi csavarhúzó használata különös kínszenvedés. Olyankor nagyon fáj a tenyerem egy kis idő után. Persze, ha abbahagyom, akkor gyorsan el is múlik a fájó érzés. A precíziós mozgás is képes fájdalmasan véget érni. Horgászat közben például bizonyos kötések alkalmazása, rendesen meg tudja keseríteni az életemet. Főleg olyan dolgokat kerülök, ahol az egyik kezemmel folyamatosan szorítanom, fognom kell. Persze a lábas levétele a tűzről nem okoz fájdalmat, de csak a művelet rövidsége miatt. Ha pár percig tartanom kellene az edényt és szorítani a fogantyúját, már kezdene derengeni a fájó merevség.

A többiek

Mivel nagyon ritka rendellenességről van szó, így még nem találkoztam egy sorstársammal sem eddigi életem során. Most, hogy nagyjából értem, hogy miről van szó, látom, hogy nem vagyok egyedül ezzel a problémával. Ha rákeresek, akkor látom, hogy van már külföldi Facebook csoportja a témának kevesebb, mint 300 taggal és egy-egy videó is akad, amelyben pontosan azokat a tüneteket produkálják az érintettek, amiről szó van.

Tudomány

Az eddigi bizonyítékok alapján három gén érintett a kialakulásban.

• DCC
• DNAL4
• RAD51

CMM egy domináns öröklődő rendellenesség, mely akár tünetmentes is lehet. Gyógymód jelenleg nincs rá. Lévén nagyon ritka dologóról van szó, szerintem nem is igen fognak keresni megoldást a problémára. Ha bármelyik szülő rendelkezik a módosult génekkel, akkor biztosan átörökíti azt. Az ebben „szenvedőknek” olyan munkát, hivatást célszerű találni, ahol a munkavégzést a tükörmozgás nem akadályozza. Én például programozó vagyok és a gépelésben egyáltalán nem akadályoz a dolog.

Zárszó

Végre tudom mi ez.

Források

• Az élet maga
• https://ghr.nlm.nih.gov/condition/congenital-mirror-movement-disorder#
• https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC3299062/
• https://en.wikipedia.org/wiki/Congenital_mirror_movement_disorder
• http://www.genome.jp/dbget-bin/www_bget?ds:H01287

Én az idénre nemhogy nem fogadtam meg semmit, de még csak nem is esett róla szó az óévben, aminek kifejezetten örülök.

Annyira unom már ezeket az újévi fogadalmakat. Minek? Kinek jó ez? Miért kell? Azt képzeli az egyén, hogy az újév eljövetele valamilyen módon szentesíti a fogadalmat, majd pár hét múlva, amikor az akarat belesz*rik a fogadalomba, akkor az majd kisegíti? Van egy rossz hírem, NEM SEGÍT.

Szerintem el kellene felejteni ezt az önámító fogadalom dolgot, ha valamit az ember nem akar, a fogadalom nem fog segíteni, sőt, csak egy újabb csalódásként fog tovább élni.

Mondjuk, hogy valaki megfogadja, hogy idén leszokik a dohányzásról. Eltelik pár nap, hét, majd nem bírja tovább. Ez kapásból két kudarc. Nem tudta betartani a fogadalmat, nem szokott le a dohányzásról. Tényleg kell ez?

Az alábbiakban szeretnék rávilágítani arra, hogy a saját akaraterőnkön kívül semmi más nem tudja megoldani ezt a problémát. Sőt, először is fel kell ismernünk, hogy problémáról van szó. Ha ez sikerült, akkor leszünk képesek az útra lépni, ahonnan eleinte nagyon könnyű letérni, de minél tovább bírjuk, annál biztosabban sétálhatunk rajta.

Ahogy kezdődött

A gimi vége felé, az utolsó években szoktam rá a dohányzásra. Jó mókának tűnt. Az ember abban a korban még az élet császára. Nem voltam erős dohányos. Teltek-múltak az évek, a giminek vége lett és elmentem dolgozni. Talán 1,5-2 éve dohányoztam, de nem szerettem igazán.

Ahogy folytatódott

Az első munkahelyemen, a jól megérdemelt szünetekben eleinte kimentem a dohányzó helyiségbe és rágyújtottam. Nagyon egyedül voltam, talán életemben először éreztem ezt és így. Új munkahely, senkit sem ismertem még. Ekkor lehetett egy fordulópont, ahogy emlékszem. Rágyújtottam, égett a cigaretta, a füst szállt felfelé és ahogy bámultam, megszólalt belül egy hang, hogy ember mit csinálsz? Kell ez neked? Minek szívod? Elnyomtam a cigit, még talán szégyelltem is magam kicsit. Gondoltam ennek itt és most véget vetek. Pár napig nem gyújtottam rá, de ahogy ismerkedtem a kollégákkal, szépen lassan visszakúszott a szokás. Először csak kikísértem a dohányzó kollégákat, hogy beszélgessek velük. Persze kínálgattak és én nem bírtam ellenállni. Szinte észre sem vettem és megint ott égett az ujjaim között a cigaretta.

Napról-napra, hétről-hétre tompult a hang a fejemben és már szégyenérzet nélkül teljesen elfogadtam az állapotot. Végleg dohányzó ember lettem. Nem is olyan rossz ez, gondoltam. Szépen lassan megszerettem a dohányzást. Jó volt rágyújtani, szívni és kifújni a füstöt. Szerettem a szeánszt.

A leszokás pillanata

Nos, így telt el 12 év. Sokadik munkahelyemen voltam, amikor heccből kitaláltuk egy kollégámmal, hogy szokjuk le, sokkal menőbb, ha az ember nem dohányzik, gondoltuk. Hazafelé a biztonság kedvéért elszívtam még egy szálat. Hazaértem. Letettem magam elé a dobozt és elköszöntem a rossz szokástól, de gondoltam még egy utolsó szál a szakítás előtt belefér. Kivettem a dobozból a szálat és nézegettem. Bevettem a számba, nyúltam az öngyújtóért. Csak ez az utolsó szálacska és többet tényleg nem... NEM, ÁLLJ. Kivettem a számból, szétmorzsoltam az ujjaim között. Nem érdekelt, hogy a földre esik, a ruhámra és gyakorlatilag mindenfelé szétszóródott. A dobozt is ledobtam a földre és széttapostam, majd ellenőriztem, hogy minden szálat sikerült-e megsemmisítenem. Szépen feltakarítottam, majd konstatáltam, hogy sikerült nem rágyújtanom. Hmm.. gondoltam, ez már valami. Minden út egy lépéssel kezdődik.

1. nap

A leszokásom a délutáni órákra esett. Délután 18-19 óra lehetett. Innen már könnyű volt kibekkelni ezt a napot. A lakásban egyébként sem nagyon dohányoztam. Persze sokat gondoltam a dologra, de lefoglaltam magam.

2. nap

A reggeli cigi kimarad, ami a lakástól a HÉV-ig volt hivatott kitölteni az üres sétát. Reggel a munkahelyen a kolléga nem bírta. Egyből kiment. Azt mondta, visszaszokott. Fél napot bírt csak, de én ellenálltam. Kimentem vele továbbra is, de csak egy pohár vizet vittem magammal és szépen lassan iszogattam, mintha csak cigit szívnék. Kibírtam ezt a napot is.

3. nap

A dohányzó kolléga látványa nem sokat segített, de tartottam magam. Kevesebbet mentem ki és amikor kimentem, akkor a vizes trükkhöz folyamodtam. Hiányoztak a tömegközlekedés alkalmával elszívott szálak, de ellen kellett állnom a kísértésnek.

1. hét

Szép lassan eltelt egy hét. A vizes dolog bejött. Otthon is ezt alkalmaztam. Annyit kortyolgattam, amennyit slukkoltam volna. Annyi ideig is iszogattam a pohár vizet. Olyan kérdések foglalkoztattak, hogy mit fogok csinálni majd az olyan szituációkban, amikor gondolkodás nélkül rágyújtanék. 

További hetek...

Jöttek, csak jöttek ezek a helyzetek, nem mondom, hogy könnyű volt, de ki lehetett bírni. Sőt, ahogy telt-múlt az idő, egyre könnyebb volt kibírni. Segítségemre volt egy új érzés az akaraterő mellett. Ha eddig sikerült kibírnom, akkor már nem hagyhatom kárba veszni az eddigi utat. Minek küszködtem ennyit, ha hiábavaló volt?

1. év

Még mindig voltak olyan szituációk, amelyekre nem tudtam felkészülni lelkileg. Mindennapos vágyam egyáltalán nem volt már, nem akartam dohányozni. Egy reggeli hatalmas levegővétel ébredés után már nem fulladt köhögésbe. Már egyáltalán nem krákogtam, köhigcséltem. Az állóképességem is nőtt. Ennyi idő után már zavart is, ha valakinek a ruhája bűzlött, mert épp visszajött egy kiadós cigizésből.

5. év

Rettenetesen bánom, hogy rászoktam a dohányzásra, hogy lehettem ekkora barom... Mennyivel, de mennyivel jobb nélküle.

Manapság

Tapasszal, rágóval sosem próbálkoztam tudtam, hogy ez fejben dől el. Így, a leszokásom 11. évében elérkezettnek láttam az időt, hogy megosszam tapasztalataimat a témával kapcsolatban. Ma már semmilyen késztetést nem érzek. Életem egyik legjobb döntése volt, hogy letettem a cigit. Szerintem nincs jó módszere a leszokásnak ez nem egy egzakt dolog. Én nem hiszek az adag csökkentésében, vagy hogy dobáljak pénzt egy befőttes üvegbe, ha nem gyújtok rá stb. Kerek-perec el kell dönteni és makacsul ragaszkodni hozzá. Minden csata fejben dől el...